1. Nehezen engedjük el magunkat, nem csak a beszédben, hanem általában… abban, amit érzünk és abban, amit hajlandóak vagyunk kockáztatni.
2. Nem állunk két lábbal a talajon. Nem tudjuk pontosan kik vagyunk, mert túlságosan sokat adunk mások véleményére.
3. Túlságosan mások kedvében akarunk járni. Aggódunk, hogy mások mit gondolnak a viselkedésünkről, a gondolatainkról, a vágyainkról, a hitünkről… lényegben mindenről, ami a személyiségünkkel és önértékelésünkkel kapcsolatos.
4. Szűkös az őnképünk. Nem tartalmazza mindazt, amik vagyunk. És folyamatosan próbáljuk begyömöszölni magunkat ebbe a szűkös önképbe. Az ilyen önkép nagyon merev és lekorlátoz bennünket.
5. Hiányzik belőlünk az önérvényesítés képessége. Az önérvényesítő tetteket aggreszív dolognak látjuk, ami növeli bennünk a stresszt. Mivel nem vagyunk határozottak, azt hisszük nincsenek jogaink. Így amikor győztesnek érezzük magunkat, akkor is azt hisszük, hogy ezt valaki más kárára tesszük (mert a mi világunkban a dobogón mindig csak egy győztesnek van hely).
6. Téves elképzeléseink vannak arról, hogy mi minősül elfogadható viselkedésnek. Az rendben van, ha más beszél erőteljesen és dinamikusan, de ha mi beszélünk élénk hangon, akkor úgy érezzük, hogy túl erőteljesek, túl aggresszívek, túl harsányak vagyunk.
7. Attól való félelmünkben, hogy túl erőteljesek vagyunk, erőtlennek látjuk magunkat. Áldozatnak. Gyámoltalannak.
8. Az élet számunkra teljesítmény. Hasonlóan ahhoz, hogy mindig mások kedvére akarunk tenni.
9. Mivel az életet teljesítménynek látjuk félünk hibákat elkövetni, mert mit fognak szólni a többiek.
10. Mivel félünk a hibáktól, félünk a felelősségtől és a döntésektől is.
11. Mivel menekülünk önmagunk elől, nem ismerjük magunkat. Következésképpen csak a nyilvánvalóra koncentrálunk – a tökéletlen beszédünkre. És erre fogjuk minden problémánkat.
12. A fentiek miatt azt hisszük, hogy különbözünk a többi embertől.
13. Ezért nem meglepő, hogy a beszéddel kapcsolatban csak kevés pozitív élményünk van, vagy egyáltalán nincs.

John Harrison