Amikor valakit stresszhatás ér, a teste egyes izmai feszültté válnak. A feszültség mérhető. Elektródákat lehet elhelyezni a feszülő izmok mentén, amit egy erre a célra kitalált mérőkészülék “fog fel”. Kiderítették, hogy egyes emberek izmai jobban megfeszülnek, mint másoké, és hogy mindenki fókuszálja a feszültséget teste valamely pontjára. Ezt a pontot “Célterületnek” nevezik. Ez egy veleszületett faktor és néha örökletes.

Az 5 leggyakoribb “Célterület” az embereknél a váll, a hasfal, az arc, a kezek és az alhát izmai. Az emberek többsége, ha stresszhatás éri őket, ezen 5 terület valamelyikére fókuszálja az automatikusan, immanensen fellépő izomfeszültséget. De emellett vannak más “Célterület” csoportok is, melyek azonban csak az emberek kis hányadára jellemzőek. Ezek közül az egyik a hangszalagi és hangszalag menti izomzat célterülete. Ez a “célterület” az emberek 2.5%-ára jellemző világszerte.

Mi azt állítjuk – számos tanulmány alapján – hogy minden dadogó ember ebből a 2.5%-os alpopulációból kerül ki. Más szóval: a dadogó emberek “Célcsoportja” születésük óta a hangszalagi izomzat; a dadogó emberek azzal a hajlammal születnek, hogy hangszalagjaik mintegy “kipöckölődnek”, ha egy adott, személyenként eltérő küszöbérték feletti izomfeszültség lép fel a szervezet egyensúlyát megzavaró külső-belső zavar (stressz) hatására. * A külső stresszhatásokra mindenki tud példát említeni, belső stresszfaktor lehet például a fáradtság, betegség, kialvatlanság, helytelen táplálkozás, a szimpatikus idegrendszer “túlpörgése”, satöbbi.

Namost: a dadogás akkor kezdődik, amikor [a majdan dadogó] fiatalok – általában 2 és 8 éves kor közöttiek – a szokásosnál jelentősebb stresszhatással szembesülnek (pl. testvérke születés, betegség, iskolakezdés, váló szülők, költözés, gyors közbeszólás igénye egy beszélgetésben, a szülők gyors beszédtempójának elsajátítása). Tulajdonképpen mindegy, hogy mi is okozza voltaképp a stresszt, de ami lényeges, hogy azon a bizonyos napon oly mértékű stresszhatás éri a kisgyereket, hogy a hangszalagját mozgató izmok először az élete folyamán görcsöt szenvednek. Emiatt a hangszalagok elzáródnak, mintegy kipöckölődnek, amikor éppen beszélni kezdene, hiszen a beszéd maga is a hangszalagi izomzat – adott alakzatú és erősségű – megfeszülését kívánja, így mondhatni egy extra faktor, egy “utolsó csepp a pohárban”, egy casus belli, ami a gégegörcsöt tulajdonképpen kiváltja. Amikor ez bekövetkezik, ez a kisgyerek az adott pillanatban egyszerűen nem képes beszélni, és ezért helyette erőlködni kezd, hogy a görcs feloldódjék. Az erőlködés szokássá válik, ez az, amit a külvilág is észrevesz, ezt nevezi dadogásnak. Szóval, egészen pontosan megfogalmazva, a dadogás egy tanult erőlködőmagatartás, amit a dadogók kiskorukban tanulnak meg, hogy feloldják vele azt az izomgörcsöt, ami egy veleszületett (gyakran örökölt) hajlamból ered (a testi izmofeszültség fókuszálása a hangszalagot mozgató izomzatra).

Ahogy nőnek, az eredeti stresszfaktor eltűnik, viszont új faktorok lépnek a helyére. Három jellegzetes stresszfaktort különböztetünk meg, amitől a dadogó emberek szenvednek: félelem egyes hangoktól, szavaktól, beszédszituációktól – és íme, mintegy válaszképp ezekre a stresszfaktorokra, a hangszalagok elzáródnak, a dadogók pedig öntudatlanul produkálják saját “jól megtanult” dadogási reflexüket. Avagy, ahelyett hogy ezt hagynák megtörténni, inkább számukra könnyen kimondható szavakat helyettesítenek be a nehezek helyett, vagy az is lehet, hogy úgynevezett “starter”-eket (beszédindító-frázisokat*) használnak, hogy vibrációs mozgásba hozzák hangszalagjaikat, vagy netán csöndben maradnak, megtanulják elkerülni a nehéz beszédszituációkat.

* Egy példa a beszédindító frázisra: “Hantosi Károlynak hívnak”. Károlynak, aki dadog, a “Hantosi” nehezen jönne ki a száján, ezért nem ezzel kezdi mondatot, hanem például egy ilyen meglehetősen értelmetlen “starterrel”: “Hát igen, izé, az én nevem Hantosi Karcsi”. Winston Churchill, aki állítólag szintén dadogott, is használt egy ilyen “startert”. A magánhangzós szavakat gyakran egy érezhetően elnyújtott hanggal kezdte, például híres beszédében: “Eeeeengland will never surrender” [Anglia soha nem adja meg magát]. A “starter”-ekkel három probléma van: 1) A külvilág számára sokszor idétlenül hatnak (hát, izé). 2) önbecsülésünket nagyban csökkenti, ha nem azt mondjuk, amit akarunk (Churchillnél ez másképp volt, ő fogyatékosságát szónoki erénnyé kovácsolta). 3) nagyobb stressz esetén a “starter” már nem használ, és ekkor kíméletlenül bekövetkezik a dadogás, a “starter”-t pedig dobhatjuk a kukába, mert legközelebb már ezen is stresszelni kezdünk (tehát a “starter”, ami egyszer beválik, nem garancia, hogy legközelebb is működni fog”)

Gyakran annyira profivá válnak ebben a kikerülő viselkedésben, hogy sok ember nem is tudja meg, milyen problémával küzdenek. Ők a “látens/lappangó dadogók”. De a legtöbb dadogóra a “kikerülés” és az “erőlködés” sajnálatos kombinációja jellemző.

A megoldás kulcsa nem az, hogy a dadogást vagy a kikerülő magatartást kezeljük (erre irányul a konvencionális beszédterápia), hanem az, hogy a dadogás stimulusát, közvetlen idegi kiváltó okát, a hangszalagok elzáródását kezeljük (hangszalagi izomzat ellazítása bizonyos technikák révén). Ha ez a kezelés célt ér, a beszéd folyamatossá válik. Ez egy hosszú, sok kitartást igénylő tanulási folyamat, és természetesen más, hagyományos terápiákkal (pszichoterápia, mozgásterápia, stb.) is kombinálható.

Dr. Martin F. Schwartz – (Fordította Hojdák Gergely)

A fordító az eredeti szöveget néhol megváltoztatta. Ennek oka lehet: magyarosítás, a szerző egyéb műveire való utalás az érthetőség kedvéért, személyes tapasztalatok. A komolyabb eltéréseket, kiegészítéseket kurzivált (dőlt) betűtípus jelzi.

www.stuttering.com