Bakos Attila és Marika: Dadog a párom…

Az egyik fél

Bemutatkozásul el kell mondanom, hogy 8 éves korom óta dadogok. Orvosi meghatározás szerint: pszichogén mutizmus. Ha mondanom kellett valamit, vagy kérni, kérdezni: akkor a grimaszolás széles skáláját bemutatva nyögdécseltem ki valahogyan a mondanivalómat. A kerékbetörés simára vasalás ehhez a teljesítményhez képest.

Ha csak úgy mondtam valamit, az simán ment. Ha dühös voltam, akkor is elég jól sikerült. Nyolc éves koromig hibátlanul, talán túlságosan is jól beszéltem. Lényeg, hogy azután már az iskolában is csak írásban feleltem. Általános iskola gimnázium – szakmunkásképző – tanfolyamok. Mindenhol írásban.

De!

Ennek ellenére soha – gondolatban sem – fogadtam el ezt végleges állapotnak. Számomra természetes volt, hogy ez rendbe hozható.

De mikor?

Majd.

Végeztem a napi feladataimat, sportoltam, jógáztam, dolgoztam, házasodtam, elváltam stb.

Huszonöt évvel később…

Egy karácsonyi ünnep alkalmából nekiálltam a változásnak. Elkezdtem hangosan olvasni. Rendszeresen. Naponta, reggel és este is 1/2-1/2 órát. Meg még egy kicsit a fáradás után is. Kényelmesen, kellemesen csak a belső nyugalmamra, jó érzésre figyelve. Igyekeztem úgy olvasni, hogy nekem is tetsszen. Ujjammal vezetve. Nem “szaladni” előre, nem maradni le. Azt és akkor és ott, ahol tartok.

Levegővétel a mondat elején, vesszőknél. Nem sietve, kellemes, kényelmes, nyugodt tempóban. Később már a megfelelõ hangsúlyt, is megadtam. Az újévre már jól beszéltem. Egy hét alatt!

Sikerült! Kicsit kellett csak figyelnem, hogy ne “szaladjak” gyorsabban, mint ami megfelelően biztonságos. De továbbra is jól ment. Márciusban olvastam egy, levelező társkereső hirdetést, melynek a mottója: “Elmondom én, elmondanám…” (Karinthy versidézet) volt. Megragadott. Gondoltam, ha nekem sikerült, talán tudok másnak is segíteni. Felkerestem a hirdetést közlő újságot. Én a dadogó! (Igaz, hogy már nem dadogtam, de ez mégis szokatlan merészség volt részemről.) Előadtam az esetemet és elmondtam, hogy szeretnék segíteni. Egy nagyon kedves, segítőkész újságírónő, Gyémánt Mariann vállalta, hogy eljuttatja levelemet a hirdetőhöz. (Már több hónapja lejárt a határidő) Kaptam levelet még áprilisban és megismerkedtünk.

Megismertem egy kedves teremtést, aki vidéken élt egyedül és ugyanúgy dadogott, mint én azelőtt. Hétvégén találkoztunk. Hol nála, hol nálam és sokat beszélgettünk. Számomra vicces volt, hogy amikor pesti ismerőseimmel találkoztunk, azok szélhámosnak néztek: ez a fickó sohasem dadogott.

Igyekeztem átadni a módszeremet. De sajnos nem sikerült elérni, hogy ugyanúgy gondolkozzon, érzékeljen, érezzen a beszéddel kapcsolatban, mint én. őbenne sajnos annyira rögződött a beidegződés, hogy csak még görcsösebbé tette az igyekezet.

Sajnos nem tudtam, átadni vagy ő nem tudta átvenni a hozzáállásomnak azt a módját, érzését, azt a belsőelrendeződést, amivel nekem sikerült ez az állapotváltozás. De találtam egy kedves, megértő társat: összeházasodtunk.

(De továbbra sem adom fel!)

Sajnos nem elég a gyakorlás. A mikéntje az igazán fontos! Az, hogy a “paciens” miként éli meg a változás folyamatát.

Ha kényszerként: rossz (rögzíti az ellenérzést).

Ha elfogadott feladatként: a változás útja – a siker öröme. Legyen az mindenkinek!

Nem követelni, nem elvárni, csak CSINÁLNI!

A másik fél

Hosszú évek óta dadogok görcsösen, akadozva, sokszor úgy érzem reménytelenül.

Rengeteg energiát fordítok arra, hogy elmondjam, amit akarok, és elhárítsam azt az akadályt, amit én magam gördítek a beszédfolyamom elé. Ki tudja miért?!

5 éves koromban kezdődött. A háború utáni ideges, feszült légkörben. Édesanyám rémülten észlelte kezdődő akadozásaimat, és igen rossz hozzáállással sikerült tudatosítani dadogásomat és elmélyíteni bennem a beszéd iránti félelmet és szorongást.

Tudom, hogy jót akart, mert rajongásig szeretett, csak a módszerei voltak nagyon rosszak. Ennek hatására, egy olyan tudatalatti ellenállás alakult ki bennem, amit a mai napig nem tudok leküzdeni.

Sokszor úgy érzem, még mindig az a 8-10 éves kislány tiltakozik számtalan beszédjavítási kísérletem ellen, akit veréssel kényszeríttetek folyamatos, hangos olvasásra és jó beszédre.

Azért igyekeztem helytállni az életben, vizsgáimat – érettségi, laboránsi, vegyésztechnikusi – mindig írásban tettem le.

Tanáraim általában megértők voltak. Sose felejtem el a gimnáziumban idős magyar tanárom bepárásodó szemeit, amikor elolvasta vonalzómon a Gárdonyi idézetet:

“Másnak a boldogság virágos valóság,
Az én boldogságom, le-leszálló madár, tovatűnő álom.”

Érettségi után Pestre jöttem dolgozni, főleg azzal a céllal, hogy javíttatom a beszédem. Így kerültem a Beszédjavítók Intézetében egy csodálatos emberhez – Szilárd Margit, Gréti nénihez. Biztosan érezte, hogy nem tud rajtam segíteni, de szinte egy kis oázis volt számomra a szobája, ahol hetente egyszer – éveken át – szeretettel, megértéssel foglalkozott és elbeszélgetett velem. Életem első, megrázó vesztesége volt, amikor elgázolta egy villamos.

Egy rosszul sikerült, rövid házasság után visszaköltözzem szülőfalumba, mert Édesapám meghalt és nem akartam, hogy Anyukám egyedül éljen otthon. Pár év múlva, ő is meghalt, és én egyedül maradtam egy kertes ház minden gondjával, és egyre mélyülő magányommal.

Munkahelyemen szerettek, mert szorgalmas voltam, mindig volt bennem egy bizonyítási kényszer, hogy a dadogásom ellenére megálljam a helyem.

Munkatársaimon kívül szinte semmi emberi kapcsolatom nem volt. Bátyáim vidéken élték saját családi életüket, néha meglátogattak vagy én mentem el hozzájuk, ez volt minden.

Akkor már 40 éves voltam és éreztem, hogy ez így nem mehet tovább.

Furcsa, de a magány legkifejezőbb érzése az volt, hogy senki nem fogta meg a kezem. Olyan jó lett volna, csak egy kicsit átadni egy erős kéznek azt a sok feszültséget, problémát, gondot, ami bennem évek óta felgyülemlett. Egy kicsit elbújni a kezében, kicsit felengedni, csak erre vágytam.

Sokszor álmodtam, hogy sétálok valakivel kézen fogva, és olyan jó érzés volt.

És akkor elhatároztam, hogy feladok egy hirdetést a Négy Évszak című – Abody Béla szerkesztette – színvonalas, irodalommal tűzdelt társkereső folyóiratban.

Csak levelező partnert kerestem, és a jeligém: “Elmondom én, elmondanám…” volt.

Aki ismeri Karinthy Frigyes Előszó c. versét, az megérti hogy miért.

“De béna a kezem, és dadog a szám. Elmondom, az út hová vezet, segítsetek hát, nyújtsatok kezet…”

És, ő nyújtotta.

Először csak segíteni akart, hogy én is leküzdjem a dadogásom, ahogyan ez neki sikerült, azután egymásra találtunk. Mindig ilyen melegszívű megértő, segítő társra vágytam, aki szeret és figyel rám. A sors különös ajándéka, hogy megadta nekem!

Sajnos a beszéd javításomban ő sem tudott segíteni – ez örök fájdalma -, de mellettem áll és fogja a kezem, és ez nekem mindennél többet ér!