Kedves Barátaim!

Az orvosom javasolta, hogy miután nem régen estem át szívinfarktuson, és a napjaim meg vannak számlálva, hozzam rendbe az ügyeimet. Megtettem.

Azonban egy dologgal még adós vagyok és talán ez a hírlevél által – amit sok éven át élvezettel olvastam – pótolhatom. Mielőtt a Kaszás levág, nagyon szeretném megosztani dadogó társaimmal azt, amit életem 85 éve alatt tanultam a rendellenességről.

A pályafutásom során dadogók ezreivel dolgoztam, sok kutatást végeztem és kiadtam több könyvet és cikket a témában. Még fontosabb, hogy magam is dadogó voltam az évek során, s megpróbáltam majdnem mindenféle kezelésmódot kezdve ritmus kontroltól és pihenéstől és légző gyakorlatoktól a pszichoanalízisig és hipnózisig. Mindezek nem jelentettek többet, mint átmenti folyamatosságot, amit aztán visszaesés követett. Nem is beszélve arról, hogy végül sikerült igen folyamatossá válnom habár továbbra is dadogtam.

Az alap ötlet, – ami egy sikeres és boldog élethez vezetett -, Wisconsinból való haza stoppolásom alkalmával Rhinelanderben jött, ahol egy hónapot töltöttem, mint mezőgazdasági munkás, s ahol süketnek tettem magam, mert a dadogásom oly komoly és groteszk volt, hogy képtelen voltam más munkát találni. Ezáltal azt reméltem, hogy beszéd nélkül képes leszek élni, azonban egy hónap után nem tudtam elviselni tovább, s otthagytam, hogy hazatérjek.

Miután jó néhány mérföldet gyalogoltam leültem pihenni egy fa alá, nem messze tőlem a mezőn egy ember ásott. Hamarosan egy idős férfi egy Model-T Ford teherautóval húzott mellém s kiszállt, hogy beszéljen a munkással. Felfigyeltem, hogy különösen beszél, sok kis szünettel, de nem gondoltam, hogy dadogott. Amikor befejezték a beszélgetést, stoppoló mozdulattal jeleztem az idős embernek az utazási szándékomat, aki fel is vett. Aztán természetesen jött az elkerülhetetlen kérdés: “Hogy hívnak fiam s hová igyekszel?” Oh miként dadogtam, amikor megpróbáltam elmondani levegő után kapkodva, arcgrimasszal és testrángatózással! S aztán az öreg hihetetlen nevetésben tört ki. Meg tudtam volna ölni. A dühömet látva azt mondta: “Nyugodj meg fiam. Nyugodj meg. Nem a dadogásodon nevetek. Magam is egy dadogó voltam egész életemben s régebben én is ugráltam és grimaszokat csináltam, mint te, de most már túl öreg és fáradt vagyok ahhoz, hogy magammal küzdjek, így hagyom, hogy a szavak kiszivárogjanak. És azok kijönnek!”

Szóval ez erősen megmaradt bennem. Egész életemben próbáltam dadogás nélkül beszélni, elkerülni és elrejteni amikor csak tudtam s csak az történt, hogy rosszabbá vált a dadogásom. Az idős ember azt tanácsolta, hogy amit keresnem kellett volna egy olyan fajta dadogás, ami elviselhető mások s a magam számára, s hogy lehetséges könnyen és erőfeszítés nélkül dadogni s nem számít hogy dadogok és folyamatos legyek egyébként. A felismerés villámcsapásként ért. Tehát azt kellene megtanulnom, hogy miként dadogjak. Nem akartam addig várni, amíg túl öreg és túl fáradt leszek, ahhoz hogy erőlködve dadogjak.

Nem volt könnyű megfordítani mindent; a küzdelmemet és elkerüléseket, de minden alkalommal, amikor dadogtam lehetőségem adódott arra, hogy egy folyamatosabb formába öntsem a beszédem s ehhez tartottam magam. Először kis sikereim voltak és sok kudarcom, de a sikerek, még a részleges sikerek is, biztatásként szolgáltak. Sőt a félelmeim és zavartságaim eltűntek. A legtöbb hallgatóm nem ismeri fel azt, hogy dadogtam, amikor dadogok, s valószínűleg legalább annyit dadogok, mint valaha, de ez nem nagy ügy többé.

Szóval, ez az üzenetem, amit szeretnék tovább adni a kusza nyelvű barátaimnak. Csupán elfogadni valaki dadogását nem elég, beszélni róla nem elég. Meg kell tanulni, hogy miként!

Ez a cikk elsőként a Letting Go 1991. Április, 11.-dik évfolyam, 4. számában jelent meg. A Letting GO az NSP (jelenleg NSA) hírlevele. Ez a cikk John Van Riper (Charles Van Riper fia) engedélyével lett újra kiadva.
Forrás: http://www.mnsu.edu/comdis/kuster/vanriper/vrmessage.html
Fordította: Jeszenszki Erika