Október 22. a dadogás elfogadásának nemzetközi világnapja. De miért is a dadogás elfogadás világnapjáról beszélünk, nem pedig szimplán a dadogáséról? Nyilván azért, mert a dadogás (és ezzel párhuzamosan a többi beszédhiba is) olyan probléma, amely megfelelő társadalmi elfogadottsága – avagy mondjuk így: “földolgozása” – mindeddig nem történt meg.

Lehet és szokás is citálni a történelemből olyan ismert személyiségek egész sorát, akikről tudjuk, hogy dadogtak. Már az ószövetségi Mózes is meglepődik azon, hogy miért pont reá esett az Úr választása, amikor ő tudvalevőleg nehéz beszédű. Végül a fivére, Áron tolmácsolja az embereknek Mózes üzenetét. Démoszthenész kavicsai és harca a dadogása leküzdéséért már-már közmondásos érvényű. S tudjuk azt is, hogy többek között Könyves Kálmán, Moliére, Nelson admirális, Winston Churchill vagy éppen VI. György angol király is eme beszédhibával küszködött. Az ő nevüket is szokás emlegetni akkor, amikor arról beszélünk, hogy a dadogás nem feltétlenül kell hogy legyen a mindennapi életben való érvényesülés hátráltatója.

A dolog azonban korántsem ennyire egyszerű. Egy újabb keletű fölfogás szerint a dadogás (és a többi beszédhiba) kommunikációs zavarként értelmezhető. Manapság azonban a kommunikáció olyannyira fontos szerepet játszik az életünkben, hogy aki nem tud megfelelően kommunikálni, az bizony hátrányt szenvedhet. A beszéd, a megjelenés, a föllépés az érvényesülés egyik meghatározó eszköze. Egy dadogó már csak emiatt sem választhat magának olyan életpályát, amelyen sokat, rendszeresen kell beszélnie, megszólalnia – verbálisan kommunikálnia. Azaz lehet, hogy egy dadogó színész akar lenni, ám a dadogása megakadályozza ebben, sőt nem ritkán abban is, hogy a képességeinek megfelelő pályát fusson be (pl. valahol vezetői pozícióba kerüljön – ellenpélda természetesen akad). De sokszor ez csupán a dolog egyik oldala. A másik oldal az, hogy manapság, a mobiltelefonok és az egyéb zajkeltő szerkezetek harsány-hangos világában egy dadogó könnyen a mezsgyére kerülhet akkor, ha például nem telefonál, nem beszél és ily módon nem mutatja meg a világnak magát.

A dadogás terápiái általánosságban véve két nagyobb irányzat körül csoportosulnak. Az egyik irányzat a dadogást mint problémát igyekszik megszüntetni, vagy legalábbis a súlyosságát csökkenteni különféle logopédiai módszerekkel. A másik irányzat – nem ritkán az első irányzattal párhuzamosan működtetve – inkább pszichológiai jellegű, és elsősorban arra igyekszik rávenni a dadogással, a beszédhibával küszködőket, hogy a több-kevesebb logopédiai eredményesség (vagy eredménytelenség) mellett tanuljanak meg együtt élni azzal, hogy ők így beszélnek. Hogy arra törekedjenek, hogy az ne okozzon nekik hátrányt – hogy ha kell, merjenek telefonálni, étteremben rendelni, vagy a boltokban azt megvásárolni, amit szeretnének (és ne azt, amit ki tudnak mondani, vagy ami a pultokról beszéd nélkül is elérhető).

A kétfajta terápiás felfogás közül a második az, amely nem csupán a dadogó számára jelent feladatot. Az a folyamat, amely során egy beszédhibában érintett ember – szándékosan nem úgy fogalmazok: “beszédhibával sújtott” – elfogadja a dadogását, a kommunikációs zavarát, nagymértékben igényli a környezet, a társadalom közreműködését is. A dadogó mindaddig nem tud együtt élni a dadogásával és nem képes azt kommunikációs zavarként kezelni, míg azt látja, hogy a környezete nem tudja, miként viszonyuljon a beszédhibájához. Amíg elrettenve avagy sajnálkozva néznek rá, látva a beszédhangokkal és a szótagokkal való küzdelmét, amíg ha telefonál, a vonal túlsó végén lévő kimondva – kimondatlanul inkább mással szeretne beszélni, illetve amíg könyörületességből, tapintatból, vagy egyszerűen lekezelésből egy társaságban, vagy az iskolában, a munkahelyén inkább nem szólnak hozzá, nem vonják be a beszédbe és kirekesztik ezáltal akár a saját közvetlen környezetéből is.

A folyamatosan, hiba nélkül beszélő ember számára gyakran elképzelhetetlen, hogy egy dadogónak mekkora gondot és nehézségeket jelenthet a mindennapi életében a beszédhibája. Hiszen az érintett számára a dadogás nem csupán beszédzavar, ami akadályozza őt a kommunikációban – sokkal több annál. A beszédtől való félelem és a dadogás okozta szégyenérzet gyakran akadályozza meg a dadogót az emberekkel való kapcsolattartásban is. A dadogásnak ugyanis erős pszichológiai vonulata van: amellett, hogy mértéke nem ritkán függ a dadogó személyiségétől és pszichés állapotától, visszahat a dadogó egész lelki, sőt ezzel összefüggésben a testi egészségére is. Vannak, akik a beszédhibájukat így nem egyszerűen kommunikációs zavarként élik át, hanem olyan korlátként, amely beszűkíti az életüket, megakadályozza a normális emberi kapcsolatok kiépítését és megélését, és az életet egyetlen egy dolog köré összpontosítja: a dadogás köré.

Hogy ez ne így legyen, elsősorban arról kell szólnia a dadogás elfogadása nemzetközi világnapjának. Itt az ideje, hogy a magyar társadalom is a megfelelő helyen kezelje a dadogást, merjen beszélni róla, merjen a dadogók szemébe nézni, és ne suttogva, nem ritkán elfordulva vagy eltitkolva, mindegy mellékesen kerüljön csupán megemlítésre, akár valami szégyellnivaló betegség. Az a folyamat, amikor a dadogó megtanul együtt élni a beszédhibájával, és mer telefonálni, pizzát rendelni, kimondhatatlan nevű műszaki eszközöket vásárolni, továbbá meg meri kérdezni egy könyvtárban, hogy megvan-e ez vagy az a könyv, avagy a színház jegypénztárában nem fél az iránt érdeklődni, hogy melyik előadásra kapható belépő, akkor válik teljessé, ha a társadalom nagyobbik része, azok, akik nem élnek nap mint nap együtt ezzel a problémával, mernek a dadogóval szóba állni, merik elfogadni azt, hogy ő dadog, és meghallgatják akkor is, ha ez olykor több időbe és türelembe kerül. A dadogás, mint szó esett róla, nem kis részben pszichológiai dolog – mindannyiunk, dadogók és nem dadogók lelkének könnyebb tehát, ha megtanuljuk elfogadni a dadogás tényét.

Nem csupán október 22-én, hanem minden áldott nap. Hogy oldódjon a bennünk lévő görcs.

Benedek Szabolcs