Bevezetés

A szakirodalom rendkívül tárgyilagosan írja le a tüneteket, tudományos megalapozottsággal és rendszerezettséggel. A mai tudásunk szerinti korrekt tünettérképen túl (a továbbiakban nevezzük ezt objektív tünettannak) ismerjük a dadogók által leírt, természetszerűen szubjektív “tünettant”, amely sok szempontból követi az általunk leírtakat. Laikus megfogalmazásban, az egyéni problémákat elmosva vagy éppen pontosítva, felnagyítva, a felszíni tüneteket kiemelve gyakran drámai élességgel a szubjektív tünettan sok fontos adatot közvetít a terápia számára. Úgy tűnik, hogy elsősorban az érzékszervekkel felfogható (hallható,látható) tünetek felelősek a dadogás szubjektív manifesztálódásában, illetve ezek okozzák a tünetegyüttes elhúzódását.

Létezik-e középút az objektív és szubjektív tünetleírás között, létezik-e olyan szféra, amely hitelesen, különleges megfigyelőképesség birtokában kívülállóként tükröt tart elénk ebben a kérdésben? De maradhat-e kívülálló bárki, aki a dadogással, mint problémával találkozik?

A kérdésre a választ az irodalomban kerestem. Az elemzéshez egy régi, véletlen rátalálás adta a gondolatot: Thurzó Gábor remek “A saját árnyékom” című írása, amelyben íróvá válásának motívumait keresi, és ezeket egészen mélyen, mintegy analízisban a kora gyermekkori emlékek, benyomások hatásáig visszanyúlva találja meg. Olvasmányaim közben további – a dadogásra mozzanatokban utaló vagy azt részletesebben is szerepeltető – alkotásokra találtam: Chagall: Életem, Thomas Mann: Dr. Faustus és Somogyi Tóth Sándor: A gyerekek kétszer születnek című művéről van szó. Chagall és Thurzó Gábor memoárt írt, Thomas Mann műve regény, Somogyi Tóth Sándoré a kisregény műfajához sorolható.

Az összehasonlított művek közül kettőben magának az írónak a dadogásáról esik említés: a kamaszkorban kialakult (Chagall), illetve a megkésett beszédfejlődéssel is kapcsolatba hozható és kisgyermekkori sokkok, pszichés traumák hatására manifesztálódott dadogás kerül leírásra (Thurzó). Somogyi Tóth Sándor kisregényében a főhősnek (Kerekes Zsolt) kamaszkorban kiújul a korábbi dadogása (Somogyi), a regényben pedig, Thomas Mann-nál a főhős (Adrian Leverkühn) sorsát döntően befolyásoló szereplő (Wendell Kretzschmar) állandósult, a felnőtt korban is krónikus beszédhibájáról olvashatunk. Esetében erőltetett lenne a kora gyermekkori kétnyelvűségben keresni az okot – “amerikás német szülők gyermekeként született Pennsylvania államban…”, a dadogás okára vonatkozóan a regényben ugyanis semmiféle utalást nem találunk.

A tünetek ábrázolása

Nézzük tehát a fenti művekben ábrázolt tüneteket, amelyeknek összehasonlítása mindannyiunk számára sokat mondó részletekkel és tanulságokkal szolgálhat.

Logopédus lévén, az objektív tünetekből indulok ki. Az alábbi táblázat szemlélteti ezek megjelenítését a fenti négy műben.

1. táblázat

A táblázatból leolvasható, hogy a művekben szerepeltetett tünetek zöme – hasonlóan a szubjektív tünetleíráshoz – az érzékszervekkel felfogható (látható, hallható) kategóriába tartozik. A másik, mondhatni felülreprezentált csoportot a pszichés tünetek alkotják. Nyelvi sajátosságokra, mint tünetre utalást csupán abban az esetben látunk, amikor az író maga is dadogó és kompenzálásként az íráshoz menekülve már gyerekkorától kiemelten összpontosított a nyelvi eszközökre.

Nézzük meg a továbbiakban, hogyan írják le a szerzők a tüneteket?

1. A görcsös megakadások

Erre mind a négy műben találunk utalást. Chagall klónusos ismétlést idéz:

“- No, Chagall, ma talán elmondod a leckét – szólít a tanár. És én belekezdek: da…da…da…Mintha megragadnának, hogy lehajítsanak a negyedik emeletről.”

“Zsolt biggyesztett, gyorsan járt a nyeldeklője, ismerős szorítást érzett az állkapcsán.” – írja Somogyi Tóth Sándor.

Thomas Mann így jellemzi Wendell Kretzschmar görcseit:

“Kínos dadogása az előadások végighallgatását zátonyokban bővelkedő, izgalmas utazássá tette, a közönséget aggodalommal töltötte el, de mindenképpen alkalmassá tette, hogy a figyelmet végképp elterelje a szellemi táplálékról és csupán a görcsös hajótörésre való feszült, szorongó várakozásra összpontosítsa.”

Thurzó Gábornál pontosan lokalizálódott a megakadások helye: “Mindent elmondhattam volna már, ami a világomba belefért, amit tudomásul vettem, csak megakadt-ottragadt engedetlen nyelvemen.”

2. Nehéz hangok, szavak
Csupán Thomas Mann-nál lehet egyetlen nehéz szót kiemelni a szövegből. Ez a szó a “halál”. Ennél a szónál Kretzschmart heves dadogási roham fogta el; a kezdő hangzón fennakadva, gégéje, nyelve valóságos géppuskakattogást vitt véghez, melyben álla, állkapcsa is részt vett, mielőtt megnyugvásra lelt a magánhangzóban…”

Thurzó Gábor indirekten fogalmaz erről a nehézségről, amikor a terápiáról így ír: “Lélegezni tanított, egyes betűket kimondani…”

3. Légzés-elakadás
Három műben szerepel. Chagall a már idézett szöveggel erre is utal. Somogyi Tóth Sándornál pedig ezt olvassuk: “…a szorítást azután is érzi, olyanformán, mint valami lüktető, lassan hegesedő sebet. Igaz, a vatta, meg a seb olykor hetekre eltűnik. Zsolt szabadon lélegzik.” és még tovább:

“…a torkában feszülő tompa szorítás lassan átvágott a mellizmaira, idegesen végigrángott rajtuk és hasfalára is áthúzódott.”

Thomas Mann így jellemzi Wendell Kretzschmar légzési zavarait: “…lélegzete zilálódott össze reménytelenül, helyrehozhatatlanul, úgyhogy tölcsérré csücsörödő szájjal kapkodott levegőért, mint a szárazra vetett hal.”

4. Együttmozgások
Chagallnál nincs rá utalás. Somogyi Tóth Sándor főhősénél a nyelés képvisel ilyen együttmozgást: “…mit nyelsz? Nincs a szádban semmi és mégis nyelsz?” Kérdezi tőle nagybátyja.

Thomas Mann hősének “…ajkáról kurta, hangtalan explósiók gyors, pattogó sortüze rebbent…” Együttmozgásos tónusos görcsre utal a következő szöveg is:
“…vagy egy sziszegő hangzó akadályozta, melyet széltébe húzott szájjal, gőzt kieresztő mozdony hangját imitálva tartott ki a végtelenségig, vagy egy ajakhanggal birkózott, orcáját felfújva…”.

Mivel Thurzó Gábor inkább visszahúzódik a beszédtől és a hallgatásba merül, nála az együttmozgások – valószínűleg éppen ezért – nem is alakulnak ki, illetve a szövegben nem találunk rá utalást.

5. A fonáció és a gége mozgásának zavarai
Rendkívül szemléletesen írja le Somogyi Tóth Sándor: “…korántsem bizonyos, hogy Zsolt önnön parancsát teljesítve hallgat. A vattacsomót, amely szüntelenül a torkában, vagy inkább a nyelve tövén csúszkál, mint egy kövér csiga, számtalanszor megpróbálja lenyelni, néha sikerrel… Már-már reméli, hogy a vattacsiga eltűnt, fölszívódott. Úgy látszik megemésztette a gyomrom, kész – ezt reméli.”

6. Beszédtempó
A tünet Thomas Mann hősére jellemző: “Wendell Kretzschmar ugyanis különösen súlyos, példásan kifejlett dadogásban szenvedett, s ez annál is tragikusabban érvényesült, mivel rendkívüli gondolati gazdagsága sürgetően, szenvedélyesen követelte a közlést, a beszédet. Hajócskája olykor, bizonyos szakaszokon, sebesen szökdécselve siklott a vizeken, azzal a félelmetes könnyedséggel, amely tagadni, feledtetni szeretné a bajt; ám időről-időre bekövetkezett a zátonyrafutás pillanata…”

Nem kevésbé kínzó ez a tünet Thurzó Gábor leírásában: “Szorongató és megalázó volt, ahogy lóhalálában sietek magam után.”

7. Monotónia
Erre a tünetre a művekben nem találunk utalást. A dadogó szereplők intellektuális színvonala, gondolati gazdagsága, kreativitása, Thomas Mann hősének beszédkésztetése (rendszeresen tartott zeneelméleti előadásokat), Zsolt pszichés eredetű dadogása eleve kiszűri. Thurzó Gábor pedig hallgat.

8. A beszéd nyelvi sajátosságai
Csak Thurzó Gábor említi, pozitív vonatkozásban, amikor a kényszerű logopédiai gyakorlatokról ír: “Ez a nyelvtorna kicsit gondolkodásra is tanított – hogyan fejezzem ki mondandómat, hogy a nyelvem is engedelmeskedjék? Hamarosan rájöttem – Simonyi doktor is biztatott …- legegyszerübb, ha bővebben, kitérőkkel epizódikusan, mondhatnám átalakítva adom elő az egyszerű szövegeket, amit mondanék. Akár még azt is mondhatnám, ő tett íróvá.”

9.-11. Nincs utalás ezekre a tünetekre.
Annál bővebben találunk adatokat a pszichés tünetekre.

12. Logofóbia
Chagall beszédfélelme rendkívül meggyőző: “Inkább vadember leszek, levelekből fonok ruhát magamnak! Elég ha kiáltani, sírni, imádkozni tudok.” és tovább: “Mintha megragadnának hogy lehajítsanak a negyedik emeletről. Diáksapkás életem reszket mint az őszi falevél.”

Zsolt is fél a beszédtől, sőt szorongása túlmegy ezen az érzésen: “Ki beszélhet itt egyensúlyról? Csak a papa, aki nem is sejti, hogy ő Zsolt … jó ideje már, hogy hallgatást parancsolt magára.” A továbbiak is megerősítik, hogy Zsolt félelme szorosan kapcsolódik az apához való viszonyához:

“Esténként, amikor a TV előtt ültek, a papa olykor megállt mögöttük, Zsoltnak égett a feje: félt, hogy kiszólítják a képernyő biztonságos fényéből. Tökéletesen elfelejtette, hogyan is szokott beszélni a papával, amikor még beszélgettek. Úgy rémlett, a papa szépen gördülő, világos mondatokat hajít felé, ő pedig sunyin elhajol, majd a padlón elnyúlva, zavaros félelmében kapkodja a fejét, szemére árnyék feszül, torkából vinnyogás akar föltörni, s ő közben mély, ellenséges morgássá szorítja, préseli saját hangját.”

Wendell Kretzschmarnak inkább beszédkésztetése van. A zenész-zeneszerző Kaisersaschern városban zeneelméleti előadásokat tartott. Bár alig volt néhány hallgatója és iszonyú nehezen beszélt, ezekről az előadásokról nem mondott le.

Thurzó Gábor így ír:

“Első emlékem – a félelem. Hát ami még ezután jött! Úgy gondoltam, szégyellnem kell, hogy dadogok. Amit mondani akartam – és amit lángvörös kínok után kimondtam-, mindíg elkésett. … Ez a dadogás végiggyötörte gyermekkoromat, pokollá tette az iskolát, pokollá minden emberi kapcsolatomat.” “Dadogtam, tehát sokat hallgattam.” – de az író máris kompenzálja beszédfélelmét: “És figyeltem, sokat próbáltam megjegyezni.” A kompenzálásnak másik útját is felfedezte: “Ravaszul hadartam, így volt egyszerűbb.” És a sikeres kompenzálás: “…mivel beszélni csak szégyen árán tudtam, ahogy az első betűket megtanultam, írni kezdtem….azonnal egy regényt. És természetesen párbeszédekben, hogy végre kibeszélhessem magam.”

Elmúlik-e a beszédfélelem? Minden sikeres kompenzálás ellenére erről így ír Thurzó Gábor: “Mindent megtehetett, (Simonyi doktor) csak egyet nem, erre nincs nyelvpedagógia, hogy kiirtsa belőlem a szorongást. Mert a rettegés, hogy hátha dadogok, nem azt mondom, amit akarok, s nevetségessé leszek, az megmaradt. Megvan bennem ma is. Ha mást nem, ezt elviszem magammal a sírba. Csak ott ne kísértsen!”

Lehet-e ennél találóbban kifejezni a beszédfélelmet?

A szövegösszefüggésekből mindhárom esetben egyértelműen következtethetünk a beszédfélelem azonnali fellépésére. A szakirodalom azon megállapításával ellentétben, hogy a beszédfélelem fokozatosan alakul ki, itt akut fellépését tényként kell kezelnünk.

13. Anticipáció – a dadogás bekövetkezésének előrevetítése
Ezt a tünetet, gyakorlatilag nem is választhatjuk el a logofóbiától, hiszen annak következtében fellépő szorongó-várakozó állapotról és kialakuló testi tüneteiről van szó.
Chagall csupán körülírja:
“Hibátlanul tudtam a leckét, de nem voltan hajlandó felmondani.

Furcsa és elég tragikus.

Bánja az ördög a szekundákat!

A fejek tengere ott a padok felett halálosan zavart.

Kínos remegés fogott el és mire a táblához értem, koromfeketeség ömlött el bennem, az arcom meg vörös volt, mint a rák.

Nincs tovább. Néha már magam is elmosolyodtam, de az már a kábulat csúcspontja volt.”

Somogyi Tóth Sándor hősénél az általános nyelőgörcs jelzi előre a beszédre várakozó állapotban a veszélyt: “Útközben Zsolt a vattát figyeli, és komor sejtelmek környékezik. A vatta nem mozdul. Nehezen és habozva lép be az iskolakapun, föl akarja vidítani magát mindenáron, énekelni kezd: Vattát eszem, ropog a fogam alatt. Megáll Gárdonyi fényképe előtt. Öreg fiú, a vatta nem ropog.”

Az anticipáció jelensége Wendell Kretzschmarnál csak egyetlen személlyel kapcsolatban tapasztalható: Adrian anyjával való beszélgetései során. Thomas Mann ezt így írja le: “… az asszonyt módfelett bántotta Kretzschmar dadogása, amely viszont – alighanem éppen azért – Leverkühnné jelenlétében, s főleg ha közvetlenül hozzá intézte szavait, feltűnő hevességgel lépett fel! …vajon azért-e, mert megérezte az asszony kelletlenségét, gyanakvását … vagy pedig azért, mert már eleve, bizonyos gátlások folytán különös zavarba ejtette őt az asszony egyénisége…”

Thurzó Gábor hallgatással és írással menekül ebből az állapotból (lásd fenti idézetek.)

14. Egyéb tünetek
Ezek sorában elsősorban a különböző vegetetatív tüneteket említhetjük, az elpirulás, izzadás, testi érzetek.
Chagallnál ez: “….arcom meg vörös volt, mint a rák.” Vagy idézhetjük a szédülés érzését: “…az már a kábulat csúcspontja volt.”
Wendell Kretzschmar is produkál vegetatív tüneteket, ami annál is érthetőbb, mivel nála organikus eredetű, a kétnyelvűséggel bonyolított (“…legelőször angol nyelvére formálódott ajakáról…”) tónusos dadogást sejtünk: “az előadó kínpadrafeszítve, rákvörösen, felfúvódott arccal állt az emelvényen,…..”

A szakirodalom nem foglalkozik külön azokkal a testi érzésekkel, amelyet az elemzett négy műben találunk. Pedig dadogók is beszámolnak róla, több-kevesebb részletességgel, igaz, nem túlságosan gyakran. Az irodalmi ábrázolás arra int bennünket, hogy ezeket nem feltétlenül a vegetatív tünetek között kell számontartanunk. Miről is van szó?

Chagallnál: “A szám telis-tele van porral. Fogam is alig fehérlik ki.”

Somogyi Tóth Sándor hőse vattacsomót és mászó csigát érez szájában, nyelőcsövében.

Feltűnő az irodalmi jellemzések alapján a konkrét tárgyi érzetektől eltekintve az általános állapot, testhelyzet valamiféle sajátos téri viszonya is: magassági és mélységérzeteket ábrázolnak az írók. Például:

Chagall leginkább a magasságokba emelkedik és rendszerint zuhan, vagy együtt érzékeli, összefüggésében a magasságot-mélységet: “A fejek tengere ott a padok felett halálosan zavart.” Vagy a már idézett mondata a negyedik emeletről való kidobás érzéséről is ezt illusztrálja. Egyébként életrajzából és művészetéből is tudjuk, hogy a magasság-mélységi viszonyokról bőségesen voltak gyermekkori tapasztalatai.

Somogyi Tóth Sándornál Zsolt “… mélyen a föld alatt fekszik, egy sáros, szürke bombatölcsérben, némán, hallgatásra ítélve.” és mélységet sugall a következő kitétel is: “Hetek óta úszkált a sűrű csöndben, amibe a papa beledobta.” Úgy tűnik, hogy a dadogást az egész test megéli.

Környezeti reagálás, menekülés, terápia

Bár nem a tünetekhez tartozik, igen tanulságos, ahogyan az írók látják (vagy tapasztalták?).

Arra, hogy Chagall dadogását a család tolerálja vagy nem, egyáltalán nincs utalás. Csak következtetni lehet arra, hogy a család számára ez nem jelentett problémát. Chagallnak igen bensőséges, harmonikus az anyjához fűződő kapcsolata, miközben szigorú apjához közömbös szálak fűzik. Apjáról több helyen írja, hogy amikor pénzt adott neki, minden alkalommal leszórta a földre az asztal alá. Chagallanak onnan kellett fölszedegetni. Nem emlékezik apjáról elitélően, csupán hűvösen ír róla. Testvéreit nagyon szereti. A dadogás miatti konfliktust nem jegyez fel.

Somogyi Tóth Sándor hőse sokkal bonyolultabb környezetben vívja küzdelmét a dadogással, az apakomplexussal, az elvált családi légkör bonyolult érzelmi kötődéseiben és nem utolsó sorban önmaga keresésével. Dadogása mindenkinek gondot okoz. A nagybácsi értetlenül és kissé neheztelve, apja aggódó izgalommal és nem titkolt feszültséggel, presztizskérdést csinálva fia beszédhibájából, tanulási problémáiból, a második feleség a megoldásokat segítő attitűddel, anyja pedig távolról, fáradtan szemléli kamaszfia minden gondját. Iskolatársai inkább kíváncsian viszonyulnak hozzá:

“- Most mért nem dadogsz? – könyököl föl hirtelen Dani.
- Azt nem lehet tudni, öregem – válaszolja kis szünet után Zsolt.
- Hogy a fenébe van ez! Egyszer csak leáll a nyelved? Én még sose hallottalak dadogni.
- Sokan dadognak ám, …
- Na és mitől van ez a marhaság?
- Például attól, ha az embernek azt mondják, hogy ő egy koszos kis huligán, akinek cipőfűző lóg a szájából.
- Be kellett volna húzni egyet, és kész!
- A papának?
- Ahá, értem!”

És hogyan viszonyult a hallgatóság Wendell Kretzschmar dadogásához? A legtöbben nem voltak képesek vele együtt kikínlódni a beszédet, és elmaradtak az előadásairól.

Thomas Mann érdekesen írja le a hallgatóság reagálását:

“Néha valamennyien biztatóan bólintottunk feléje, ha megtörtént a baj, és az urak valamelyike talán még egy-egy megnyugtató megjegyzést is mormolt: “Jó, jó”, “Sebaj”, vagy “Oda se neki”, vagy más effélét. Akkor aztán derűs, bocsánatkérés közepette megoldódott a gátlás, és a hajócska egy darabig ismét akadálytalanul, noha aggasztó sebességgel siklott tova.”

Thurzó Gáborhoz sajátos empátiával viszonyultak, még szerepet is kapott a harmadik osztályosok műsorában. A visszaemlékezés megrázó: “A gyengéd, tapintatos, de érdekeit szeme elől nem tévesztő tanító …. képességemnek megfelelő szerepet osztott rám: és voltam a dadogós gyerek. A szereplés sikerült: olyan tökéletesen dadogtam, hogy az előadás végére sem tudtam kimondani azt az egyetlen mondatot.”

Hogyan lehet menekülni-kompenzálni ebből az állapotból?

Chagall úgy éli meg kamaszkori problémáit, mintha az egész világ megváltozott volna körülötte. Tudja, hogy ebben az időben kezdett el dadogni és ezt önmagától is kérdezi: “Ez talán a sztrájk egyik formája?” El is utasítja a tanulást, az iskolát, a szóbeli és írásos kultúrát, szolíd, eléggé passzív agresszivitást tanúsít. Később szorongásait rajzokon, festményeken oldja fel.

Somogyi Tóth Sándor hőse a magányba menekül, a hallgatásba, a mélybe. Terápiája is ebből indul ki – felhasználva és aktivizálva a belső, önvédelmi mechanizmusait.

Wendell Kretzschmarnak nem kell menekülnie, nincs beszédfélelme, ő nyugodtan együtt és dadogásával, tudomásul veszi, hallgatósága is: “végül már iszonyú dadogásában is csupán buzgalma, lelkesedése lebilincselő kifejezését látta…”

Thurzó Gábor hadarásba, körülírásokba, logopédustól tanult “trükkökbe”, főként azonban az írásba menekül és: “…fegyelemre szoktattam magamat – ha éreztem, ezt vagy azt nem tudom kimondani, beszéd közben, a légtornász lélekjelenlétével, átírtam.”

Hogyan emlékeznek, írnak a szerzők a terápiáról?

Chagallnál és Thomas Mann nem említik a terápiát. Somogyi Tóth Sándor azonban Kerekes Zsolt dadogását átgondolt, szakszerűen vezetett pszichoterápiás kezeléssel oldja meg (ábrázolja). A módszereket is leírja, sejteti, hogy milyen tesztekkel folyik a munka, s a módszereken túl a gyógyulás szakaszosságát, az apa-komplexus leépítését, a terapeutáról a belső energiák aktivizálásának ütemében történő leválást is bemutatja. Érdemes egy idézettel ezt is illusztrálni:

“- Nem értem, micsoda ez a … és meddig tart?
- A dadogás? Ambrus szerint én azonosultam a papával.
- Micsoda?
- A papa itt brekeg a torkomban.” – majd folytatódik:
“- Tornászni is jársz?
- Az csak példa. Nekem le kell játszani a papát a pályáról. …
- És hogyan? …
- Hát jó. Tudd meg, orvos leszek. De nem olyan, mint ő, hanem olyan, mint Ambrus.”

Thurzó Gábor beszédjavítását a fenti pszichoterápiás módszerrel ellentétben az úgynevezett didaktikus módszerrel végezték, speciális beszédgyakorlatokkal, tüneti terápiával. Simonyi doktor “nyelvpedagógus”, ahogyan Thurzó Gábor írja: “…módszere kitűnő volt, csak éppen az órái iszonyatosak. Lélegezni tanított, egyes betűket kimondani, majd szótagokat, majd trükköket, hogy végszükség esetén se veszítsem el a lélekjelenlétemet. Ez a nyelvtorna kicsit gondolkodásra is tanított … Simonyi doktor … kinevelte a fantáziát. Akár még azt is mondhatnám, ő tett íróvá.” Thurzó Gábor végső konklúziója: “A dadogás tett íróvá.”

Chagall festő, Wendell Kretzschmar zenész-zeneszerző-esztéta, Thurzó Gábor író, Kerekes Zsolt további sorsát pedig még nem írták meg, de tudjuk, hogy IQ-ja 109. Megkérdezhetnénk, mennyire segíti az alkotóképesség és az intelligencia a dadogás leküzdését? Az elemzett minták felében a valóságosan megélt állapotok bizonyítják e tényező szerepét a terápiában, mégpedig elsősorban a személyiségjegyek tudatos formálásában.

Befejezésül nem kívánjuk didaktikusan levonni a következtetéseket. Az irodalom szubjektív szféra lévén, a dadogásnak is szubjektív tünettanát hozta. Felmutatta a legerősebb tüneteket: elsősorban a szorongást, a félelmet, amely drámaian eluralja a dadogó életét. Az elemzés során egyre nyilvánvalóbbá vált számunkra, hogy a memoár- és a szépirodalomban a dadogás hiteles mechanizmusait követhettük nyomon.